Habó Péter fényképe :)
Az egész úgy kezdődött, hogy megtetszett a tévében a Szulejmán. Nem vagyok nagy sorozatnéző, de ez beszippantott, na. Teljesen rászoktam, majd egyszer csak a tévé félbehagyta a sorozatot, és az is kérdéses volt, hogy folytatják-e. Ekkor kezdtem magyar felirattal nézni a neten, de a magyar fordítások nagyon lassan készültek. Tudtam volna többet is nézni! János akkor már egy ideje önállóan angolul tanult, és keresett nekem olyan applikációt, amivel törökül tudtam tanulni magamtól. Ennek már több, mint egy éve. Azért kezdtem el, hogy legalább valamit értsek a Szulejmánból, ha törökül nézem.
A török nyelv azóta is egy csoda számomra, ha lehet mondani, még nagyobb szerelem lett, mint a sorozat. :) Rengeteg közös szavunk van, és a nyelvtana is sokkal közelebb van a magyarhoz, mint például az angolé.
A nyelv hozta magával a kultúrát, egyre többet olvastam az országról, a szokásokról, történelmünkről. A Szulejmánt már régesrég végignéztem, de a szerelem maradt.
Egyszer csak, szinte "véletlenül", a szemem elé gördült egy hirdetés, amelyben az Élelmiszerklub Alapítvány résztvevőket keresett egy Törökországban tartandó tréningre, amelyet Ankarában, a fővárosban tartottak, ez év augusztusában, az Erasmus+ program keretén belül. Kivételesen korhatár nélkül. :D Utazást, szállást, étkezést fizetik. Azt éreztem, hogy ennél jobban lehetetlen egy rendezvényt az én "méretemre" szabni. Élelmiszergazdaságról volt szó, szappankészítésről, Törökországról, vállalkozás indításához szükséges ismeretekről. "Lesz, ami lesz!" gondoltam, és kitöltöttem a jelentkezést, szóltam Jánosnak, hogy beadtam egy ilyet, de úgyse lesz belőle semmi, kicsit nézegettem a repülőjegyeket, majd lelkiismeretesen elfelejtettem az egészet.
A nagy meglepetés akkor ért, amikor, úgy másfél hónappal ezután, Ildikó telefonált az alapítványtól, hogy mehetek! <3
Kezdődhetett a szervezés. A családom elengedett, és három kisgyermekünkre anyukám vigyázott. A tázlári Önkormányzat segített a regisztrációs díjat kifizetni. A húgom az utazás előtti estén vendégül látott Budapesten, régen volt már ilyen közösen töltött "csajos esténk". Végre úgy fürödhettem, hogy senki sem sírt utánam. :D
Reggel pedig az egyik útitársammal elrepültünk Isztambulba, onnan Ankarába. Nem tudtam, hogy mi vár rám, kicsit izgultam, de egyetlen percig sem féltem. Isztambulban rögtönözni kellett, átugrottunk egy kordont, úgy magyarosan, és így sikerült elérni a csatlakozást. Nem történt semmi baj, ez a kis intermezzo csak emelte az utazás fényét, és mi is egyre vidámabbak lettünk. Igyekeztünk felvenni a dinamikus tempót, elfogadni a vezetési stílust, amely a földi közlekedésen kívül a légire is vonatkozott. Isztambulban kis híján a hátunkra szállt le egy másik repülő, majdnem pofára estünk, amikor elindult a busz, és a landolások is elég khm... határozottra sikerültek. Mi pedig egyre jobban nevettünk!
Megérkeztünk Ankarába, ahol a török házaspárnak mi segítettünk megtalálni a csomagját, majd ezen közösen jót derültünk. Nagyobb viszontagságok nélkül sikerült a szállodánkba is eljutnunk, és itt kezdődtek az igazi kalandok!
Vacsorával vártak minket, és azt hiszem, evés közben mondtam először, hogy én innen haza nem megyek. :D Még aznap este elmentünk a nagy ankarai fesztiválra, ahol rengeteg ember szórakozott együtt, a négyméteres Transformers figurától kezdve a nagyszínpadi koncerten át az őstermelői piacig mindenki képviselte magát. Későn, és holtfáradtan kerültünk ágyba, és elgondolkodtam, hogy vajon ennyi járkálás után, másnap lábra tudok-e majd állni?
Sikerült. :) Az első napunk ismerkedéssel, könnyebb programokkal telt, megtanultuk egymás nevét, hogy ki honnan jött. A magyarokon és a törökökön kívül észt, horvát, román, és spanyol résztvevőkkel barátkoztunk.
Még az út előtt, itthon, készültünk egy kis piackutatással. Még egyszer köszönöm szépen mindannyiótoknak, hogy kitöltöttétek a kérdőívünket! :) Az eredményeket minden ország résztvevői ismertették.
Az ezt követő két napban szinte megállás nélkül tanultunk, olyan ismereteket sajátítottunk el, amelyek egy vállalkozás megtervezéséhez és beindításához szükségesek. Üzleti tervet írtunk, egy képzeletbeli vállalkozásról, és marketing stratégiákat beszéltünk át. A foglalkozásokat Ömer, a török partnerszervezet képviselője vezette, és az adott témával foglalkozó török szakemberek előadásait hallgathattuk meg.
Közben esténként minden ország bemutatkozott, kulturális esteket tartottunk, és mi is büszkén képviseltük Magyarországot. Az általános magyar kulturális értékeink mellett igyekeztem minél több tázlári értéket is bemutatni. Csodálatos volt látni ezt a sok szépséget a világon, jó, hogy ilyen közel tudtuk hozni egymáshoz az örökségünket.
A tanulás mellett, nagyszerű és figyelmes házigazdáink olyan sokat igyekeztek megmutatni nekünk a városból, amennyi csak belefért az időbe. Meglátogattuk Mustafa Kemal Atatürk mauzóleumát, egy bájos szűk utcás régi városrészt, és egy törökfürdőt is. Sok török kávét és finom teát fogyasztottunk.
Az elméleti tanulás után a tréning gyakorlati része következett. Apró ajándéktárgyakat készítettünk közösen, csapatmunkában. Illatosítókat, gyertyákat és szappanokat alkottunk, és megcsodáltuk a csokoládé bonbon készítését is.
Alkotásainkat elvittük a valódi piacra, ahol asztalt béreltek nekünk, és mindenki részt vett az árusításban. A bevételt a török szervezet jótékony célra fordította, és a maradék ajándéktárgyakat, és a felszerelést is olyanoknak ajándékozta, akiknek ilyen kisvállalkozás indításához segítségre van szükségük.
Amikor mindezzel készen voltunk, dísztárgyacskáinkból a szállodában egy kis kiállítást rendeztünk. Állófogadásunkra az összes résztvevő ország ankarai nagykövetségét meghívtuk. Jó érzés volt együtt ünnepelni több ország résztvevőivel. Sokat dolgoztunk, és közösen örültünk az eredménynek.
Komoly feladat volt felszállni a repülőgépre, otthonról jöttem el haza. Nagyszerű vendéglátóink voltak, akik minden hülye kérdésünkre türelemmel válaszoltak, maximálisan odafigyeltek ránk. Ugyanakkor nyitottak és érdeklődőek is voltak felénk. Nem kerültük a kényes témákat, mégsem vesztünk össze semmin, hanem tisztelettel bántunk egymással. Egy hét alatt évekre való élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtam, nem ugyanaz a Luca jött vissza, aki elindult. Mindenkinek köszönöm, aki a segítségemre volt ebben. :)
